Vágytam szakmai sikerekre, mégsem tettem értük semmit, és ha egy jó csapat talált rám, hogy dolgozzunk együtt, úgy megrettentem attól, hogy kudarcot vallhatok, hogy inkább nem fogadtam el a felkérést. Egy idő után nem a kreatív, magabiztos emberek keresték a társaságom, hanem azok, akik szintén nem tartották magukat túl sokra, vagy akik szeretnek másokon uralkodni. Utóbbiak közé tartozott a férjem is, aki minden lépésemet bírálta. Velük gyakran összeültünk, sajnáltuk magunkat, és megállapítottuk, hogy a jelenlegi körülmények között nem lehet egy tisztességes ember sikeres. Valahol tudtam, hogy ez nem igaz, ezért ha bárki megkérdezte, hogy mit csinálok mostanában, lefagytam, össze-vissza beszéltem, nem akartam szembesülni azzal, hogy valójában nem csinálok semmit. Megbénított, hogy csalódhatnak bennem, és eközben én csalódtam magamban. Úgy éreztem, mindenki látja, hogy gyenge és gyáva vagyok, már arra sem tartottam magam érdemesnek, hogy barátkozzon velem valaki, akire felnézek.
Miután a férjem kiszállt az életemből, pszichológus segítségével kezdtem bele egy nagyon kemény belső takarításba, ami hol fájdalmas volt, hol felemelő, de mindenképpen megérte!
Megbeszéltem magammal, hogy megengedem magamnak, hogy hibázzak, többé nem bántom magam, és másoknak sem engedem, hogy bántsanak. De mi a bántás? Egy érzékeny, sérült, önbizalom hiányos ember azt is magára veszi, ami nem neki szól, és bántásként éli meg. Nehezen fogadja el a jó szándékkal megfogalmazott negatív kritikát is, pedig ezek is segítenek jobban megismerni magunkat. Ezért igyekeztem minden véleményt elfogadni és átgondolni, sértődés helyett pedig kérdezni. Minél nyitottabb lettem, annál tisztábban láttam, hogy ki az, aki csak a saját elrontott életét akarja menteni azzal, hogy másokét is kritizálja, és ki az, aki tényleg rólam beszél, és segíteni akar a visszacsatolásokkal.
Szépen lassan megfogalmaztam magamnak, hogy én ki vagyok, mit szeretnék, mik a jó és rossz tulajdonságaim, és, hogy mit tudok adni és mit várok el egy emberi kapcsolatban. Hagytam, hogy feltörjenek azok az emlékek, amiket sokáig igyekeztem elnyomni, mert azt súgták, hogy nem vagyok elég jó, ezek évekig a mélyből duruzsoltak a fülembe és mérgeztek. Most szépen sorban átgondoltam, átértékeltem őket, ezekből láttam, hogy milyen hibákat követtem el és találtam sok olyan történet is, amiket a „rossz voltam” fiókban tároltam akár gyerekkorom óta, pedig nem tettem semmi rosszat, csak nekem kellett elvinnem a balhét a felnőttek helyett. Ez a „lomtalanítás” borzasztóan fájdalmas és megterhelő volt, viszont a végére az elfojtott emlékeim a nekik megfelelő polcokra kerültek, és ezáltal megszabadultam sok régóta cipelt rossz érzéstől is.
Újraértékeltem a baráti kapcsolataimat is. Sok olyan embert láttam magam körül, aki folyton kér és ha nekem lenne szükségem rá, eltűnik, vagy aki nekem panaszolja el minden bánatát, de ha én kérek negyed órát a problémáimra, akkor önzőnek és hisztisnek nevez. Nagyon nehezen ment, de őket el kellett engednem. Ezután nagyon gyorsan érkeztek az életembe olyan emberek, akikkel őszinték vagyunk, odafigyelünk a másikra és számíthatunk egymásra.
Rendszeresen kihívások elé állítottam magam. Az elsők ma már viccesnek tűnnek, mégis nehezen léptem meg őket. Napokig gyűjtöttem a bátorságot, hogy a csemegében a pénztáros lány tök jó új frizuráját megdicsérjem, és hatalmas sikerként éltem meg, hogy kedvesen reagált, sőt, ezután minden nap csevegtünk néhány mondatot. Végiggondoltam, hogy mennyi mindent csak azért nem teszek meg, mert zeng a fejemben a jól betanult „nem szabad” tiltás. Egy lázadónak éreztem magam amikor csak azért is kiültem a fűbe fehér nadrágban, vagy beleléptem egy pocsolyába. Ezek a kis lépések mind afelé vezettek, hogy ne mások elvárásai szerint éljek, hanem elkezdjem járni a saját utamat, egyre kevésbé tartottak uralmuk alatt a “nem lehet”, “úgysem sikerül”, “válaszd a biztosat” intelmek.
Ahogyan megtanultam elfogadni és szeretni magam a hibáimmal együtt, egyre jobban éreztem magam társaságban is. Már nem azt figyeltem, hogy kedvelnek-e, hanem, hogy én jól érzem-e magam. Nem azon tanakodtam, hogy biztosan nem tartják majd elég érdekesnek a történetet amit mesélek, csak elmeséltem, mert szerintem érdekes. Miközben hallgattam másokat, már nem azon gondolkodtam, hogy vajon hülyeséget mondok-e amikor megkérdezi a véleményem, csak figyeltem, hogy mit mond, mert érdekelt. Hamarosan megkaptam azt a visszajelzést, hogy sokkal magabiztosabbnak, természetesebbnek, figyelmesebbnek és jobb fejnek látnak mint régen, és jó, hogy nem sértődöm meg egy vicces odaszúráson, de akár egy komolyabb kritikán sem. Ezekből rengeteg erőt merítettem.
Szakmai ügyekben is elkezdtem nagyon pici lépésenként egyre inkább megmutatni magam. Elképzeltem, hogy az életem során újra és újra olyan szobákba tesznek, ahol lekapcsolják a villanyt, és nekem egyedül, tapogatózva kell megtalálnom az ajtót. Korábban nem próbálkoztam volna, mert attól féltem, hogy a falnak megyek, és az egy kudarc. Most pedig úgy látom, hogy ha falnak megyek, az is eredmény, hiszen akkor már tudom, hogy a másik három oldalon kell keresnem az ajtót. És minél többször koppan a fejem, annál több rossz megoldást zárhatok ki, és annál közelebb kerülök a jóhoz. Ezzel a szemlélettel már meg merem tenni a soron következő lépést.
Szépen haladok a céljaim felé, ebben most már remek barátok segítenek. Kell még fejlődnöm, muszáj lesz még bátrabbá, még magabiztosabbá válnom, hiszen a feladatok lépésről lépésre egyre nehezebbek. Igyekszem folytatni ezt az utat, elfogadni ha valami nem megy, és keresni az új lehetőségeket. Próbálok mindig csak a következő feladatra koncentrálni, azt minél jobban megoldani. És ami az egyik legfontosabb feladatom: minden kis sikerélménynél megállni, végiggondolni, hogy mekkora utat tettem meg és megdicsérni magam.