Az elég széles baráti körünkben álompárként emlegettek minket. A barátnőim el voltak olvadva, hogy sikerült egy sikeres, okos, jó humorérzékű, kedves, segítőkész emberre találnom, aki láthatóan imád engem. Szerencsésnek éreztem magam, pedig sokszor láttam egy teljesen másik, ijesztő arcát is, de minden furcsaságra volt egy megrendítő magyarázata vagy egy szomorú gyerekkori története, és persze, az ígéret, hogy megváltozik… Sosem változott meg, én viszont egyre megértőbb lettem, és azzal nyugtattam magam, hogy még a számomra tökéletes férfinak is lehetnek hibái, így kell őt elfogadnom.
Egy reggel, amikor épp az előző este vidáman elfogyasztott almás pite maradványait tűntettem el a konyhában, szólt, hogy beszélni akar velem. Teljesen ridegen közölte, hogy vége. Aztán elkezdte sorolni az okokat: fejlődik a személyiségem, egyre kevésbé hagyom magam elnyomni, már nem kérek bocsánatot mindenért, így már nem érzi jól magát. Viszont találkozott egy lánnyal, akinek nincs semmi önbizalma, még azt a bűnt is beismeri, amit nem ő követett el, vele képzeli el a jövőjét. És itt jött az a mondat, amibe kicsit belehaltam: „Mostantól nem vagy a párom, ettől a pillanattól kezdve nem tartozom neked semmivel, emberséggel és tisztességgel sem.”
Könnyes szemmel mesélte, hogy az új barátnője mennyivel tökéletesebb nálam, majd közölte, hogy ha szeretem őt, akkor azonnal elköltözöm a közös lakásból, hiszen a lánynak kellemetlen, hogy együtt lakunk, ha nem lépek le, akkor a boldogságuk útjába álló pióca vagyok. Annyira sokkolt az egész, és annyira határozottan mondta mindezt, hogy nem voltam biztos abban, hogy jól ítélem meg a helyzetem, egy-két közeli barátom erősített meg abban, hogy nem engedhetem, hogy kidobjon az otthonunkból. Végül megrettent attól, hogy mások rosszat gondolhatnak róla, így beleegyezett abba, hogy eladjuk a lakást, és megígérte, hogy amíg nem érkezik vevő, addig ott maradhatok, néhány hetet kért, hogy albérletet kereshessen magának. A néhány hétből persze, néhány hónap lett… Borzalmas néhány hónap.
Természetesen nem voltam túl jó állapotban, ami nagyon zavarta őt. Bár eddigre már megbeszéltük, hogy melyik az ő szobája, folyton átjött hozzám és minősítgetett. Rám parancsolt, hogy egyek rendesen, mert neki rossz nézni, hogy lefogytam. Ne mászkáljak föl-le a szobában, mert idegesítem. Ne sírjak, mert lelkiismeret furdalása lesz. Ne dühöngjek, mert megijesztem. Ne üljek csendben, inkább szóljak hozzá, mert bántja, hogy haragszom. Teljesen kiszámíthatatlan volt a viselkedése, egyik nap üvöltött velem, a következő nap reggelivel ébresztett mosolyogva.
Esténként berúgott és sírva panaszkodott, mert az új barátnője vacillált, hogy belemenjen-e ebbe a kapcsolatba. Könyörgött, hogy értsem meg, hogy szenved, és csak tőlem tud tanácsot kérni, hiszen én vagyok a legjobb barátja. Még azt is kifejtette részletesen, hogy bosszúból hogyan szedett fel másik nőt, csak, hogy a lánynak fájjon. (Ekkor még mindig a felesége voltam.) Ha nem hallgattam meg, dühös lett, elhordott mindennek, megrángatta a karomat, néhányszor még pofont is kaptam. Időnként mellém ült, és útravalóul elmesélte, hogy én egy olyan nő vagyok, aki soha sem fog kelleni senkinek rajta kívül, sohasem leszek boldog. A víziójáról is beszélt, miszerint néhány évet eltölt ezzel a lánnyal, talán kicsit csajozik is, és ha úgy érzi, mindent kipróbált amit akart, akkor jelentkezik, újra összeházasodunk, és együtt éljük le az életünket.
Elviselhetetlen volt ez az időszak. Már önmagában elég fájó volt elfogadni, hogy elhagy, nem értettem, miért nehezíti ezzel az őrült viselkedéssel, hogyan lett a kedves, figyelmes ember hirtelen ennyire érzéketlen. Aztán megértettem. Mire sikerült elköltöznie, már túl voltunk a váláson, és már tudtam, hogy egy nárcisztikus bántalmazóval volt dolgom. Végre eljött a nap, amikor összepakolt és elment. Ezután még egy hétig minden nap visszajött valamiért. Például nem vitt el annyi hosszabbítót, amennyit akart, ami természetesen az én hibám volt. Már hiába üvöltött velem, nem érdekelt. Tudtam, hogy végre elkezdhetem az új életem…
Ha kíváncsi vagy, hogyan kezdődött és bontakozott ki ez a másfél évtizedes rémálom, akkor olvasd el a Miért nem tudtam szabadulni a nárcisztikustól? I., az Egy bántalmazó karjaiba menekültem, és az Egy bizonytalan nő a tökéletes férfi mellett írásaimat is. Köszönöm!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: