Bár a külső adottságaim jók voltak, a húszas éveimben nem voltam szép lány. Nézegetem a tíz évvel ezelőtti fotókat, és nem az jut róluk eszembe, hogy borzasztóan gyorsan szalad az idő és szeretnék megint fiatal lenni. Inkább azon gondolkodom el, hogy nem véletlenül éreztem magam öregnek akkoriban. Az is voltam.
Megrajzolhatjuk a tökéletes nőt, ráadhatjuk a legdögösebb ruhát, és elhívhatjuk hozzá a leghíresebb sminkest, mégsem biztos, hogy amit a végén kapunk, azt szépnek látjuk majd. Ott ül veled szemben a huszonöt éves lány, akinek az üres tekintete elárulja, hogy már lemondott mindenről, amiről álmodott. Úgy érzi, cserbenhagyta magát, amire minden örömteli pillanatban figyelmezteti egy belső hang, ezért a mosolyra hajló szája sarkát gyorsan megfeszíti, nem szabad őszintén nevetnie, hiszen nem érdemli meg. Ha kérdezel tőle, lelkesen, értelmesen kezd bele a mondandójába, de a második mondatot, már bizonytalanul, gyerek hangon motyogva mondja el. Látod, hogy szép a bőre, helyes az arca, csinos és vékony, de valahogy mégsincs rendben vele valami. Ez voltam én.
A terveim, amik 18 éves koromban a fővárosba hoztak, néhány év alatt szertefoszlottak egy férfi mellett, aki minden lépésemet zsűrizte, pontozta és részletesen kiértékelte. Ha jól teljesítettem, akár 2 pontot is kiérdemelhettem a tízből, egy figyelmetlenség miatt viszont azonnal lecsúsztam mínusz tíz alá, és megrovást kaptam. Minden percben attól rettegtem, hogy rosszat teszek, nem bíztam magamban, motiválatlan lettem. Érettségi után még lelkes voltam, aztán sorban követték egymást a semmittevéssel töltött évek. Öregnek éreztem magam, hiszen a kortársaim lehagytak, ott tartottam, ahol a nálam 5-6 évvel fiatalabbak. Hónapról hónapra egyre jobban megkeseredtem, ami jól látszott az arcomon és a testtartásomon. Utáltam a rólam készült fotókat és videókat.
Már fél éve egyedül éltem, amikor kaptam egy felvételt az előző esti szülinapi buliról, amin egy barátommal táncoltam. Százszor megnéztem a videót egymás után, nem hittem el, hogy magamat látom. Ott pörgött-forgott, egy vidám, magabiztos, fiatal nő, akit szépnek találtam. Végig nevetett, széles mosollyal, olyan volt, mint egy őszinte kisgyerek. Sírtam egész este. Próbáltam felidézni, hogy mikor felejtettem el, hogy ha nevetek, el kell takarnom a szám, és gyorsan le kell törölnöm az örömöt az arcomról. Harminchárom évesen szembesültem azzal, hogy egy felszabadult nevetés nem ciki, hanem szép, és nekem is kifejezetten jól áll.
Elkezdtem figyelni magamban és magam körül is, hogy mi az, ami szép, ami első látásra megfog. Sok gyönyörű nőt ismerek. Van köztük húsz és hatvan éves, szemüveges és szeplős, magas, vékony és duci hölgy is. Ami közös bennük, hogy meg merik élni a nőiességüket, fel tudják vállalni az érzéseiket és önmagukat, őszintén, túlzások nélkül. Van bennük tűz, csillog a szemük, mindig vannak újabb és újabb terveik, és egészséges büszkeséggel tölti el őket a sikerélmény. Képesek elfogadni és szeretni magukat úgy ahogy vannak: tisztában vannak az erényeikkel és nem szégyellik a hibáikat. Van tartásuk, méltóságuk, és önazonosak. Látszik rajtuk, hogy jól érzik magukat a bőrükben, még egy rosszabb időszakban is.
Ha egy nő jóban van magával, az messziről látszik rajta. Jó ránézni, öröm a közelében lenni, magával sodor a belőle áradó energia, tök mindegy, hogy hány éves, vagy, hogy milyen méretű szoknyát hord. Mindig találhatunk magunkon hibát, nekem például kicsit nagy a fülem. Nem a tökéletes vagy a tökéletlen külsőnkön múlik, hogy nőiesek és szépek vagyunk-e. Ez a kérdés bennünk dől el.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: