Sokakat kétségbe ejt egy szomorú ember látványa. Nem tudják, hogyan reagáljanak, ezért gondolkodás nélkül kapják elő a kalapból a már jól bevált vigasztaló mondatokat. Hiszen, ha megfelelő sorrendben hangzanak el a „Ne legyél szomorú!”, a „Nem szabad sírni!”, az „Engedd el!” és a „Mosolyogj!” parancsok, az összetört illető pillanatokon belül vidámabb lesz… Ez tényleg ilyen egyszerű?
Amint elterjedt a hír, hogy épp egy nagyon csúnya váláson vagyok túl, a szomszédoktól a legtávolabbi ismerősökig mindenki a segítségemre sietett. Folyton csörgött a telefon, hívtak bulizni, pasizni, megdöbbentő új frizurát vágatni, vagy akár részegen őrjöngeni. Úgy tűnt, bármilyen őrültséget megtehettem volna, csak azt az egyet nem nézték jó szemmel, amire vágytam: hogy bezárkózhassak és egyedül maradhassak a gondolataimmal. Azt mondták, meg kell mutatnom, hogy csak azért is jól vagyok. Nem akartam megmutatni, hiszen nem voltam jól.
Amikor először találkoztunk a pszichológusommal, elmagyarázta, hogy ha úgy teszek mintha jól lennék, azzal nem oldok meg semmit. Ha elfojtom a szomorúságot és a dühöt, akkor azok elkezdenek belülről marni, ami hosszú távon komolyabb problémákhoz vezethet. Meg kell élni az érzéseinket, hagyni kell, hogy felszínre törjenek a fájdalomhoz kapcsolódó rossz élmények is, mert így tudjuk őket felismerni, újraértékelni, feldolgozni és elengedni.
Elfogadtam, hogy egy nehéz, fájdalmas belső munka kell ahhoz, hogy a sérüléseim szépen lassan begyógyuljanak. Minden nap rászántam néhány órát ezekre a belső utazásokra. Először megdöbbentő volt, hogy ha hagyom, hogy az adott rossz érzés eluralkodjon rajtam, olyan, már rég elfelejtettnek hitt emlékek kerülnek elő, amiket ha végigpörgetek, meg is találom a megoldást.
Egy ilyen élmény volt például, amikor az a kérdés mart belülről, hogy miért hagytam, hogy a volt férjem bántson, és miért szégyelltem magam amikor ok nélkül megütött. Órákig kutattam a régi történeteim között, majd megtaláltam azt, ami választ adott a kérdésre. Óvodás kislány voltam, a szüleim úgy összevesztek valamin, hogy anyám nagy üvöltözéssel és ajtócsapkodással elviharzott otthonról. Apám rettenetesen dühös volt amiért faképnél hagyták, ezért mérgében jól megvert. Tudta, hogy ezt nem kellett volna, ezért, hogy nehogy elkotyogjam, a következőt mondta: „Nagyon csúnyán viselkedtél, ezért kaptál ki. Maradjon ez a mi titkunk, mert ha elmondod valakinek, hogy megvertelek, az tudni fogja, hogy rossz vagy, és nem fog többé szeretni.” A történet nagyjából harminc évig nem jutott eszembe, viszont az rögzült, hogy ha bántanak, akkor én vagyok a rossz. Zokogtam, amikor gondolatban újra végighallgattam az apámat, és mindeközben felszabadító volt végre elengedni ezt a szégyenérzetet.
Megtanultam azt is, hogy szabad dühösnek lennem azokra, akik rosszat tettek nekem. Nyugodtan morgolódhatok magamban néhány órát, akár 1-2 napot is, mielőtt megpróbálom elfogadni és megérteni ami történt. Amióta meg merem fogalmazni magamnak, hogy kire és miért vagyok dühös, azóta sokkal könnyebben, gyorsabban tudok megbocsátani is, emellett nyugodtabb és türelmesebb lettem.
Minél több rossz érzéssel néztem szembe, és minél többször nyúltam le a mélybe a megoldásért, annál felszabadultabban tudtam megélni a kellemes élményeket is. Egyre őszintébben tudtam nevetni, vidámabb, tisztább lett a tekintetem is. És ha valami bánt, most már igyekszem mielőbb időt szánni arra, hogy kicsit elmerüljek a gondolataimban, hogy aztán újra feszültségek nélkül, felszabadultan élhessem meg a jó pillanatokat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: