Hol elbűvölő volt, hol porig alázott, én pedig mindezt hagytam. Nehéz volt szembesülni azzal, hogy sok évig hazudott, manipulált és bántott, de az igazán felfoghatatlan az volt, hogy én ezt nap mint nap megengedtem neki. Ezt még mindig nem sikerült megbocsátanom magamnak. A mai napig kutatom az emlékeim között azokat az eseményeket, amik hatására önként rohantam egy bántalmazó férfi karjaiba.
Óvodás kislány voltam, amikor egy délután arra mentem haza, hogy apám elhagyott minket. Úgy indult el Nyugat-Európába szerencsét próbálni, hogy tőlem el sem köszönt. Imádtam az apámat, akkor is, ha mérgében időnként elvert mindenféle magyarázat nélkül, ilyenkor csak annyit mondott, hogy rossz vagyok. Amikor eltűnt az életünkből, magamat hibáztattam, azt kívántam, bárcsak jó lehetnék, akkor biztosan visszajönne. Elszomorított, hogy nem tudom, hogyan kellene jónak lennem, hiszen azt sem mondta el, hogy mi miatt tart rossznak.
Ezután jöttek-mentek a nevelőapák. Láttam, hogy anyám borzalmasan viselkedik a férfiakkal – amivel időnként ki is harcolt magának egy-egy pofont –, és láttam összetörni minden alkalommal amikor elhagyták. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy mindig az a bűnös, akit bántanak majd elhagynak, ebben az esetben anyám, és én is, hiszen az apám is ezt tette velem. Vágytam arra, hogy egyszer majd legyen egy férjem, akivel boldogok leszünk, és tudtam, hogy ehhez nagyon össze kell szednem magam, sokkal jobb embernek kell lennem, és nem viselkedhetek úgy, mint az anyám. Mivel nem volt előttem más példa, csak ő, féltem attól, hogy eleinte lemásolom majd a tőle látott rossz mintákat, és a páromnak jó néhányszor helyre kell tennie, mire megtanulom, milyen egy jó feleség.
Anyám rengetegszer elmondta, hogy miattam szenvedés az élete, minden könnyebb lenne, ha nem születtem volna meg. Igyekeztem bebizonyítani, hogy örülhet nekem, büszke lehet rám, de előbb-utóbb mindig arra jutottam, hogy mégis csak egy hiba vagyok. Nem tudtam, mivel teszek jót, amiért az egyik nap megdicsért, ugyanazért másnap megszólt. Azt sem tudtam, mivel teszek rosszat, mert a büntetés sohasem volt arányban az elkövetett bűnnel. Egy kis figyelmetlenségért kaphattam verést, egy nagy szemtelenségért simogatást, és volt, hogy annyira haragudott rám, hogy napokig nem szólt hozzám, pedig épp ő rontott el valamit.
Érettségi után szinte azonnal elköltöztem otthonról, elkezdtem a főiskolát, koleszos lettem. Barátkoztam új emberekkel, és közben borzalmas harcokat vívtam magamban, mert ahogyan otthon is, itt is folyton attól rettegtem, hogy akaratomon kívül valami rosszat teszek és kiábrándulnak belőlem. Ekkor lépett be az életembe a fiú, akivel egyre több időt töltöttem, mert minden mozdulatával azt sugallta, hogy csodálatos nő vagyok, aki nagyon is szerethető úgy, ahogy van. Úgy láttam, szinte mindenben hasonlítunk, lényegében a tükörképem volt. És ahogyan megláttam benne a saját jó tulajdonságaimat, elkezdtem értékelni őket, és ezzel együtt magamat is. Boldog voltam, azt hittem, ezzel a szüleimtől kapott nehéz csomagot le is tettem.
Amikor az imádott párom egy bántalmazó őrültté változott, összetörtem és elsősorban magamban csalódtam. Belém hasított, hogy a szüleim igazat mondtak, tényleg rossz vagyok. Annyira rossz, hogy még ez a szerény, visszafogott, nagyszerű férfi is kénytelen bántani. Nem akartam ebbe beletörődni, innentől kezdve minden percem arról szólt, hogy neki megfeleljek, hogy egyszer bebizonyítsam neki és magamnak, hogy jó vagyok. Lényegében behódoltam neki, egy nárcisztikus tökéletes áldozatává váltam úgy, hogy erre senki sem kényszerített.
Több mint tíz év tel el, mire be mertem vallani magamnak, hogy boldogtalan vagyok. Rádöbbentem, hogy nincs saját életem, csak őt szolgálom reggeltől estig. Elkezdtem tenni azért, hogy fejlődjek a szakmámban, emellett több időt szakítottam magamra és a barátaimra. Persze ettől dühös lett, megpróbált elterelni a terveimtől, hogy megint csak rá figyeljek. Minden munkámat leszólta, a barátaimat pedig lehülyézte. Itt jött el az a pont, amikor határozottan közöltem vele, hogy mostantól nem hagyom szó nélkül a bántó viselkedését. Nem volt túl sok önbizalmam, így nagyon pici lépéseként mertem haladni a céljaim felé. Minél több kis sikerélményem volt, annál bátrabb, határozottabb lettem, ő pedig egyre feszültebb lett ettől. Majd egy napon közölte, hogy ezt nem bírja tovább, vége. Így menekültem meg…
A szakítás is elég megdöbbentően zajlott, erről szól az „A szerelmemhez mentem hozzá, egy idegentől váltam el” című bejegyzésem. A „Miért nem tudtam szabadulni a nárcisztikustól?” első részében pedig azt meséltem el, hogy hogyan hálózott be a férjem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: