Iskolás koromban gyakran kérdezték a felnőttek, hogy mi szeretnék lenni ha nagy leszek, majd kinevettek és elmagyarázták, hogy a gyerekek még hisznek az álmaikban, de ezek igazából csak ábrándok. Állították, hogy majd megkomolyodom, és én is rájövök, hogy két lábbal a talajon kell állni, lesz egy jó szakmám, egy rendes férjem, és nevetni fogok a korábbi terveimen. Az a helyzet, hogy még mindig nem nevetek azokon a terveken, viszont dolgozom rajtuk nap mint nap.
Nem tudtak elbizonytalanítani, hiába próbáltak meggyőzni a saját történeteikkel. Csillogó szemmel, teljes átéléssel meséltek a gyerekkori vágyaikról, hogy költők, bicikliversenyzők, divattervezők, zenészek vagy színésznők szerettek volna lenni, és, hogy mennyi örömet leltek a különórákban, az edzésekben és a gyakorlásban, még kisebb sikereket is elértek. Majd már kevésbé lelkesen azzal folytatták, hogy feladták, hiszen ezek csak képtelen ötletek.
Nem esett jól, hogy nem hisznek bennem, kicsit haragudtam is rájuk, de így visszagondolva már megértem őket. Mind huszonévesen házasodtak, fiatalon vállaltak gyerekeket és rengeteg munkával teremtették meg a család számára az anyagi biztonságot. A régi álmok pedig mindeközben lemorzsolódtak, amit könnyebb volt elfogadni azzal a tudattal, hogy úgysem sikerült volna megvalósítani őket.
Ma már nem mosolyogjuk meg azt, aki meg akarja valósítani az álmait, sőt, megosztogatjuk az erre bátorító cikkeket, és teljesen elfogadott motivációs trénerek előadásaiból meríteni vagy coach-tól kérni egy kis segítséget, ha elakadunk. A környezetemben látok néhány olyan párt, akik erősíteni tudják egymást, és sajnos rengeteg körülöttem az a példa, ahol egy komoly kapcsolat kezdete a régóta dédelgetett álmok felé vezető út vége is egyben.
Eleinte óriási a szerelem, minden együtt eltöltött perc maga a boldogság. Aztán jön az az időszak, amikor már mindketten szeretnének magukra is időt szánni, mégsem teszik meg. Ez talán azért van, mert nem bíznak magukban. Egyszer csak ott van egy szabaddá vált délután, igyekeznek egy nagyszerű közös programot kitalálni, de valahogy nem megy. Bármelyikük szívesen kimondaná, hogy ma délután szeretne egyedül lenni, saját magával foglalkozni, de egyikük sem szeretné ezt hallani a másiktól. Egyből megszólalna a vészcsengő, hogy már nem akar mindig velem lenni, biztosan nem szeret. Ezért aztán nem mondja ki egyik sem, inkább megnéznek egy olyan filmet, amit már százszor láttak, és elsőre is unták. Nem ez a legjobb program, de legalább együtt vannak.
Kényelmes ez a helyzet, hiszen legtöbbünkben ott van a félelem, hogy amiért évek óta dolgozunk az nem lehet sikeres, csak egy ábránd, ahogyan a szüleink is megmondták. Most van jó magyarázat a halogatásra, hiszen együtt is kell időt tölteni, meg kell látogatni a rokonokat, függönyt kell venni, és ez csak az eheti lista, következő héten még több dolgunk lesz. Ez az állapot valahol megnyugtató, hiszen minden ilyen nappal egyre távolabb toljuk azt a pillanatot amikor kiderülhet, hogy a tervünk kudarcra volt ítélve. Viszont feszítő is, mert tudjuk, hogy hagyjuk elszaladni a lehetőségeket, és egyre messzebb kerülünk attól az élettől, amire gyerekkorunk óta vágyunk.
Én is képes voltam teljesen alárendelni magam a párkapcsolatnak, félretenni az álmaimat, közben pedig folyamatosan szorongtam, mert tudtam, hogy épp lemaradok a saját életemről. Most egyedül vagyok, van időm csendben, nyugodtan elgondolkodni magamról, az érzéseimről és a vágyaimról. Folyton ötletelek, tervezgetek, fejlesztem magam és teszek azért, hogy minél több olyan munkát végezhessek, amiben jól érzem magam. Persze, vágyom társra, és egyre kevésbé félek attól, hogy megint belekényelmesedem egy kapcsolatba. Hiszek abban, hogy jól választok majd, és a párommal bízunk egymásban annyira, hogy nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem a minősége lesz fontos számunkra. Úgy képzelem, nem kell majd a kanapén feszengenünk rossz filmeket nézve, hanem nyugodtan megmondhatjuk egymásnak őszintén, hogy „Szeretlek, de a délutánt szeretném egyedül tölteni. Estére viszont csináljunk közös programot. Nagyon várom!”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: