Itt egy újabb nehéz időszak, és én megint a külvilágban keresem a hibát, pedig tudom, hogy valójában magamban kellene rendet tennem.
Néhány éve rengeteget dolgozom magamon és magamért. Előtte hosszú időn keresztül féltem a kudarcoktól, nem tettem a céljaimért, sőt, hagytam, hogy a körülöttem lévők eltapossák a terveimet. A válás után viszont elkezdtem építeni azt az életet, amire vágytam, és úgy tűnt, jó úton vagyok, bármibe kezdtem bele, az kitűnően haladt. Pár hónapja tartottam egy összegzést, és büszkén állapítottam meg, hogy keményen hajtottam 2-3 évig, és végre minden sínen van, most már lassan látni fogom a munka eredményét is.
Ezután felgyorsultak az események, az életem minden területén jöttek a jó visszajelzések, úgy tűnt, beindultak a dolgok, száguldok a siker felé… És ekkor hirtelen befagyott minden. Sőt, az életem biztosnak hitt pontjai is meginogtak. Hogyan reagáltam minderre? Néhány napig tartottam magam, majd jött a hisztéria. Vinnyogtam, hogy ez az egész igazságtalan és nem ezt érdemlem ennyi nehézség és küzdelem után. Mérgelődtem, hogy az élet elhúzta előttem a mézesmadzagot, majd megmutatta, hogy semmibe sem érdemes belekezdeni, mert a vége egy kellemetlen felsülés.
Tudom, hogy addig nem lehet változtatni a rossz helyzeten, amíg nem fogadom el az új körülményeket. Feleslegesen erőlködöm, hogy toljam azt a vonatot, ami most nem megy, mert ki kell várnia egy másikat, és értelmetlen visszaszállnom arra, ami rossz irányba megy. Mégis ragaszkodtam ahhoz, hogy nekem az kell, amit megszoktam vagy amire már nagyon vágytam, és pontosan úgy, ahogyan elterveztem. Tudtam, hogy ezzel hátráltatom magam, de nem bírtam elengedni ezeket a gondolatokat.
Aztán végre sikerült szembesülnöm azzal, hogy most ez van, ha nehéz, ha nem, ezzel kell valamit kezdeni. Már nem a külvilágot hibáztattam, hanem elkezdtem azt vizsgálni, hogy abban a pillanatban én hogyan viszonyulok a munkáimhoz, az emberi kapcsolataimhoz és az álmaimhoz. Be kellett vallanom magamnak, hogy sok mindenhez, ami régóta működik az életemben ugyanúgy, csak azért ragaszkodtam, mert megszoktam őket és biztos pontok voltak. Vannak olyan munkáim, feladataim, amiket még akkor vállaltam, amikor szerettem a háttérben megbújni, többhöz nem volt bátorságom és önbizalmam. De ahogy elkezdtem fejlődni ebben és egyre több jó visszajelzést kaptam, már nem éreztem jól magam attól, hogy mások mögött bujkálok, és a tudásommal az ő karrierjüket segítem. Persze, ezeket az érzéseket elhessegettem mindig.
Azzal könnyen megbarátkoznék, hogy a régi megszokott dolgokat el kell engednem, erre készülök is egy ideje, pont ezért építgetem évek óta azt az életet, amiben felvállalhatom és megmutathatom magam. De ebben sem haladok, megtorpantam. És sajnos el kell fogadnom, hogy ebben nem a világ hibás, és nem is a körülmények, hanem én, mert bár sok bátorságot és önbizalmat gyűjtöttem, annyit még nem, hogy az elég legyen egy nagy kiugráshoz.
A múltamon már túlléptem, de a jövőmhöz még nem nőttem fel.
Az elmúlt három évben rengeteg félelmemmel szembenéztem, le is győztem őket, de úgy tűnik még nem végeztem minddel. Itt a Húsvét, négy teljes napom lesz arra, hogy elmélyedjek a gondolataimban, megfigyeljem az érzéseimet és feloldjam azokat, amik még mindig gátolnak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: