Eljött az a pillanat, amikor nem akarok mindenáron erősnek látszani kifelé, már elég, hogy érzem az erőt magamban belül. Hogyan húzhattam volna meg a határaimat, amíg bizonytalan voltam magamban, és másoktól vártam a visszajelzést arra, hogy szerethető vagyok? Időről időre szembe jönnek olyan emberek, akik nem érzik, meddig mehetnek el, kéretlen tanácsokat osztogatnak, esetleg sértegetnek is másokat, és mindezt a segítő szándékkal magyarázzák.
Mindig igyekeztem kiállni magamért, de nehezen dolgoztam fel, hogy valakinek nemet mondtam, úgy éltem meg, mintha ettől én is ugyanolyan erőszakossá váltam volna, mint a tolakodó fél. Önbizalom hiányában nagyon sebezhető voltam, napokig bánkódtam a hallottak miatt. Évekig gondolkodtam, hogy hogyan tudnám elhárítani a szúrós szavakat. Magyarázkodtam, ellenkeztem, megpróbáltam megértetni magam, de nem mentem semmire egyikkel sem. Aztán vége lett a házasságomnak, elkezdtem élni a saját életem, megerősödtem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy bennem van a megoldás. Már bízom magamban annyira, hogy nem sértődöm meg, nem kerekedik felül az egóm, és ezzel együtt teljesen megváltoztak a reakcióim is.
Rájuk hagyom
Ezt korábban gyengeségnek gondoltam, ma épp az ellenkezőjének. A válás után sorban kaptam a tanácsokat, miszerint nem jó, hogy magamban próbálom feldolgozgatni az eseményeket, most pirosra kell festetnem a hajam, és gyorsan fel kell szednem egy pasit. Én meg magyarázkodtam, érveket hoztam fel a saját elképzeléseim mellett, amivel annyit értem el, hogy mindről elmondták, hogy hülyeség. Elhatároztam, hogy ennek véget vetek, legközelebb megköszöntem a tanácsot, és közöltem, hogy én szeretném eldönteni, hogy mit csinálok. Ez sem jött be, megsértődtek, hogy ellenségesen reagálok a segítő szándékra. Aztán leesett, hogy feleslegesen küzdök. Már nem akarom megmagyarázni, hogy az én döntésem, hogy mit teszek, hiszen ez bizonygatás nélkül is így van. A tanácsaik csak akkor vannak hatással az életemre, ha hagyom. A saját elvárásaimhoz, érzéseimhez és képességeimhez igazodva akarok élni, és ebben ők nem tudnak megakadályozni néhány rossz tanáccsal. Ezért már csak ezt válaszolom: „Tudod, mit? Ha piros lesz a hajam, nem is egy pasit szedek fel, hanem mindjárt hármat!”
Nem nekik kell változtatni, hanem nekem
Volt egy barátnőm, aki hat évig volt padlón egy pasi miatt, ez idő alatt minden beszélgetésünk az ő kapcsolatukról szólt. Aztán amikor a házasságomnak vége lett, és meg akartam vele osztani a válásom fájdalmas pillanatait, akkor türelmetlenkedve leoltott, hogy már két hete csak magamról beszélek, talán most már lehetnék kevésbé önző. Igazságtalannak éreztem, azt gondoltam, én is megérdemlem, hogy meghallgasson, és szerettem volna bebizonyítani, hogy érdemes vagyok a figyelmére. Azon tanakodtam, hogy mit tehetnék, hogy belássa, hogy nem önző vagyok, hanem most nekem van szükségem az ő támogatására, ahogyan neki is szüksége volt az enyémre. Aztán rájöttem, hogy nem azt kell elérnem, hogy ő másképp viselkedjen, hanem azt, hogy ne tőle várjam, hogy mellettem álljon, hiszen ő nem akar. Bánthat ez, de kénytelen vagyok elfogadni, és el kell őt engedni.
Csak a kritikát fogadom el
Ehhez meg kellett fogalmaznom magamnak, hogy mit tekintek kritikának. Van, aki öt perc ismeretség után kijelent dolgokat, mint például: „Ja, ha egyedül élsz, akkor tuti, hogy boldogtalan vagy, nekem ne mondd, hogy nem. Biztos túl nagyok az igényeid és mindenkit ellöksz, szedd össze magad!” Ezt tolakodásnak és okoskodásnak gondolom. Kritikát az tud megfogalmazni, aki kíváncsi rám, kérdéseket tesz fel, hogy megismerje az érzéseimet és a körülményeimet, és ez alapján alkot rólam véleményt. Ha úgy érzi, fel kell hívnia a figyelmem arra, hogy elrontok valamit, akkor megkérdezi, hogy nyitott vagyok-e a véleményére, amit képes sértegetés és személyeskedés nélkül elmondani.
Nem magyarázkodom
Többen megtaláltak azzal, hogy azért 15 év alatt néhányszor biztosan megcsaltam a férjem. Elmondtam többször, hogy szerettem őt, és nem érdekeltek más férfiak. De megpróbáltak csőbe húzni, keresztkérdéseket feltenni, ami nagyon fárasztó volt. Többször kifakadtam, hogy rosszul esik, hogy ilyen feltételezésekkel nyaggatnak, erre rögtön lecsaptak, hogy támadok, biztosan nem mondok igazat. Nehezen viseltem, ha meghazudtoltak. Aztán egyszer valahogy tök magabiztosan közöltem, hogy nekem csak a saját lelkiismeretemmel kell elszámolnom, és az rendben van, így nem érzem fontosnak, hogy bárkinek is bizonyítsam az igazam. És amióta ezt mondom, azóta nyugalom van.
Persze, vannak olyan szélsőséges helyzetek, amikben erőteljesen reagálok. Régen emiatt szégyelltem magam, akkor is, ha jó okom volt felemelni a hangom, hiszen a férjem nem tűrte, hogy rákiabáljak ha megrángatott vagy megszorongatott, azt mondta, úgy viselkedem mint egy őrült. Most meg merem magamnak engedni, hogy ilyen esetben erélyesen reagáljak, mert biztos vagyok abban, hogy nem kell elviselnem például egy támadást. Viszont nem bosszant, hogy nem álltam ki magamért, ha szó nélkül hagyok egy tolakodó megjegyzést. Szabadnak érzem magam attól, hogy képes vagyok megvédeni a határaimat úgy, hogy csak akkor kérem ki magamnak a határsértést, ha muszáj. Egész életemben erre a magabiztosságra vágytam, néha már azt gondoltam, nem is létezik. És most egyre több jelét fedezem fel annak, hogy itt van bennem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: