Tizennégy éves, kétségbeesett lány voltam, és csak az a szomszéd nő hallgatott meg, akihez titokban jártam, mert anyám szerint egy pletykás, rosszindulatú trampli volt. Ha összefutottunk a lépcsőházban, mindig odasúgta, hogy másnap menjek fel hozzá suli után, sütünk együtt valamit. Nem a pletyka érdekelte, hanem az érzéseim. Mindenki tudta, hogy nevelőapák jönnek-mennek, zeng a ház a tőlünk kiszűrődő üvöltözéstől, és attól, ahogyan visítok amikor anyám bekattan és megver. Egy olyan lakásban éltem ahol bármikor kirobbanhatott egy hatalmas balhé. Öt emelettel feljebb pedig az egyetlen hely volt, ahol őszintén beszélhettem minderről.
Egy kislánynak sem könnyű megélni a serdülőkorral együtt járó változásokat, főleg, ha az anyja onnantól kezdve a riválisát látja benne. Addig büszkélkedett velem, hogy milyen szép vagyok, csinosan öltöztetett, ezután csak bő farmerokat és melegítőket kaptam, és még le is torkollt, hogy milyen slampos lettem. Naponta megjegyezte, hogy bár az ő vékony, nőies testalkatát örököltem, neki valahogy mégis sokkal jobb alakja volt. Borzalmasan kellemetlenül éreztem magam, amikor Húsvétkor mini szoknyában behívta a velem egykorú srácokat, és arról győzködte őket, hogy ő szebb volt nálam, mert neki nem barna, hanem szőke hosszú haja volt.
Teljesen kiszámíthatatlan lett. Csajos ruhákkal lepett meg, bíztatott, hogy ezek közül válasszak az osztálybulira, majd indulás előtt fél órával végigmért, és kijelentette, hogy aki így öltözik fel az kelletni akarja magát, így jobb lesz ha el sem enged. Otthon sírtam végig minden második iskolai rendezvényt, közös mozizást a barátaimmal, és még a szakkörök egy részéről is letiltott, hiszen vélhetően oda is pasizni mentem. A különórákon megbízhatatlannak bélyegeztek, a barátaim szeszélyesnek tartottak. Aztán persze társaságban elmesélte, hogy érthetetlen, hogy miért lettem ilyen kis otthonülő, sajnálja, hogy így megváltoztam.
Gyakran ment el otthonról kiöltözve, falta a húszéves és a nős férfiakat, ezzel bizonygatva, hogy jó nő. Nekem pedig azt a feladatot szánta, hogy vigyázzak a testvéreimre, végezzem el a házimunkát, és természetesen falazzak neki az épp aktuális férje előtt. A bizalmába férkőzött minden fiúnak aki tetszett nekem. Előadta, hogy ő az a megértő lelki társ, akire a srácoknak szükségük van, és ha átjöttek hozzánk, ő bezárkózott velük a nappaliba, én meg a szobámban szomorkodtam.
Ezekben az években nem tudhattam, hogy ami fontos nekem az meddig maradhat az enyém, mert mindet és mindenkit elvett tőlem. Diákmunkát végeztem, hogy megvehessek magamnak dolgokat. A ruháimat lenyúlta és elhordta, a kazettáimat, CD-imet odaadta a kistestvéreimnek, hogy játsszanak vele, a kedvenc könyveimet és csecsebecséimet pedig elvitte magával vendégségbe ajándékba. És még az éjszaka sem lehetett az enyém, mert bármikor beroboghatott a szobámba, hogy üvöltözzön velem, vagy akár meg is verjen. A nagymamám volt az, aki igyekezett mellém állni, ezért hamarosan el is lettünk tiltva egymástól.
14 évesen úgy éreztem, hogy semmihez sem érdemes ragaszkodnom, és semmiért sem érdemes dolgoznom. Leromlottak a jegyeim, az iskolai plusz feladatokat sem vettem komolyan. Már nem akartam védeni anyámat, ha kérdezték a tanáraim, hogy miért csúszom lefelé, és egyébként is mi az a zúzódás a szemem alatt, elmondtam, hogy mi megy otthon, és kértem őket, hogy segítsenek. Nem hittek nekem, megvetően néztek rám, sőt, az egyik tanár úr közölte, hogy többet hallani sem akar rólam, ezen túl a hátsó padba kell ülnöm az óráján. Egyszer egy verés elől a helyi kollégiumba menekültem, ahonnan rendőr vitt haza, és anyám megdumálta, hogy egy elkényeztetett gyerek vagyok, aki így áll bosszút, mert valamit nem vett meg nekem. Aztán persze, folytatódott a verés.
Szóval, ott volt az a bizonyos szomszéd nő, akivel csak látásból ismertük egymást. Látta, hogy baj van, és odasúgta, hogy menjek fel hozzá. Csak benne volt annyi bátorság, hogy anyám akaratával szembemenjen azért, hogy segítsen nekem. Titokban megtanított néhány sütemény receptjére, és közben bármit elmesélhettem neki. Ő volt az egyetlen, aki meghallgatott és megnyugtatott, hogy nem én vagyok rossz, hanem az amiben élek. Bíztatott, hogy igenis tanuljak rendesen, mert így érettségi után bekerülhetek egy olyan főiskolára, ami messze van ettől a háztól, és kollégistaként új életet kezdhetek. El sem tudom képzelni, mi lett volna velem, ha nem alakul ki ez a barátság, ami segített kibírni azokat az éveket. Rengeteget köszönhetek ennek a csodálatos nőnek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: