Borzalmas érzés, amikor hirtelen kimegy az erő a lábamból, kapkodom a levegőt és rettegek, hogy mi fog velem történni a következő percekben. Nyugtatom magam, hogy minden rendben, hiszen már tudom, hogy a pánikrohamot az elfojtott düh és a kontrollvesztéstől való félelem okozza. Próbálok a külvilágból megragadni egy képet vagy egy hangot amire koncentrálhatok, és figyelmen kívül hagyni azt az ijesztő folyamatot, ami épp zajlik bennem.
Nagyjából tíz évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen a pánikrohammal. Egy nárcisztikus férj mellett nem engedhettem el magam egy pillanatra sem, folyamatosan résen kellett lennem, hogy észrevegyem amikor hazudik, amikor kimenekíti a lakásból a holmimat ami neki is kell, amikor rám erőlteti a saját gondolatait, vagy amikor jogtalanul vádol és büntet meg valamiért. Minden percben küzdöttem azért a szabadságért, hogy én ítélhessem meg, hogy nekem mi esik jól és mi az ami rossz, és ez alapján dönthessem el, hogy mit teszek.
Egy délután metróval utaztam a Déli pályaudvar felé, amikor belém hasított, hogy itt most nem tudom irányítani a történéseket. Bármikor megállhat a szerelvény két állomás között, egy meghibásodás miatt akár hosszabb időre is bent ragadhatok, és nem tehetek ez ellen semmit. Mivel a mindennapjaim része volt, hogy mindig kontrollálnom kell az eseményeket, különben bajba kerülök, kétségbe estem a zárt metrókocsiban ülve. Reszkettem, zsibbadt a lábam, nem kaptam levegőt és kezdett előttem elhomályosodni minden. Bármennyire is fontos volt a találkozó amire igyekeztem, a következő megállónál muszáj volt leszállnom, és kimenekülnöm a föld alól.
Ez a rossz élmény is segített ráébredni arra, hogy nem a saját életemet élem, csak egy folyamatosan magyarázkodó háziasszony lettem. Elkezdtem jobban odafigyelni a barátaimra és a karrieremre annak ellenére, hogy a férjem mindent megtett, hogy letörje a lelkesedésemet. Enyhült a folyamatos szorongás, úgy tűnt, a pánikbetegségtől is megszabadultam. Miután a férjem lelépett egy nővel, aki pont úgy kért bocsánatot mindenért, ahogyan én korábban, egy nagy önismereti munkába fogtam, és egy-két év alatt elértem azt az állapotot, amikor ki mertem jelenteni, hogy jól vagyok. Ekkor jött a második roham.
Egy klub teraszán üldögéltünk a barátaimmal, miután végigbuliztunk egy elég hangos koncertet. Nagyon furcsán zúgott a fülem, és ahogyan elkezdtem megfigyelni ezt az érzést, egyre jobban felerősödött a zúgás és egyre kevésbé hallottam a többieket. Ettől megijedtem, majdnem kiugrott a szívem a helyéről, kapkodtam a levegőt, elzsibbadt mindenem és a külvilágot nagyjából annyira érzékeltem, mintha egy álomban lettem volna. Hallottam, hogy valaki mentőt akar hívni, gondoltam, akkor biztosan életveszélyben vagyok, ettől még rosszabbul lettem. Egy barátom szerencsére felismerte, hogy most nem nyugtatgatni kell, hanem el kell terelni a figyelmemet az érzéseimről. Felugrott a székről, hangosan rikácsolt, és nagy, feltűnő, hirtelen mozdulatokkal „lekaratézta” a pánikrohamot.
Napokon belül sikerült erről beszélnem pszichológussal, és ő azt állapította meg, hogy ez a roham egész másról szólt mint az első. Évekig le kellett nyomnom minden érzésemet, a fájóakat azért, mert a férjem rögtön önsajnálattal vádolt, a kellemeseket pedig azért, mert rögtön kitalált valamit, hogy nehogy már olyan jól legyek. Viszont pár év alatt rendbetettem az életemet, és elkezdtem megengedni magamnak, hogy érezzek. Ettől viszont hirtelen annyira intenzívnek éltem meg akár egy fülzúgást is, hogy azonnal bejött egy pánikreakció.
Ma délután megint rám jött egy enyhébb roham. Rosszul lettem, de nem hagytam magam elgyengülni. Gondolkodtam, hogy lehetséges-e, hogy megint a kontrollvesztéssel vannak problémáim. Ez elsőre lehetetlennek tűnt, hiszen pont mostanában érzem magam egyre magabiztosabbnak, ezekben a hónapokban kezdtem el a saját elvárásaim szerint élni az életem. Furcsa ez a kettősség, de tényleg ez hozott egy olyan változást, amitől egyszerre biztosabb és bizonytalanabb lett a lábam alatt a talaj.
Egyrészt, mert az emberek nem reagálnak jól arra, ha valaki egyszer csak határokat húz, és időnként nemet mond. Most az életem több területén is szembe kell néznem az értetlenkedő megnyilvánulásokkal, és ki kell állnom magamért. Nekem jó, hogy fele annyi estét nevetgélek végig a haverokkal mint korábban, és többet foglalkozom a szakmai fejlődésemmel, de nekik ez nem tetszik. Próbálnak magukkal sodorni, megsértődnek, azzal gyanúsítanak, hogy már nem szeretem őket. Tudom, hogy most kell erősnek lennem és majd elfogadják az új helyzetet, de feszült vagyok ettől, és így megint nem tudok teljes erőbedobással arra koncentrálni amire szeretnék.
Másrészt, mert ez a belső változás olyan helyzeteket generált egymás után sorban, amikben bebizonyíthatom, hogy képes vagyok kezelni a „határsértéseket”. Az elmúlt hetekben találkoztam erőszakoskodó, zaklató férfiakkal, a saját lakásomban lökdösött és sértegetett egy idegen nő, sőt, még olyan nehéz döntést is meg kellett hoznom, hogy a határaimat törlöm el, vagy egy nagyon jó barátot engedek el egy időre. Álltam a sarat, biztos vagyok magamban. Viszont emiatt olyan felfordulás lett körülöttem, amire nem számítottam, és amit valóban nem tudok irányítani. Már meg is van az a bizonyos kontrollvesztés, ami miatt bepánikoltam.
Több előadást végighallgattam a határhúzásról, mindegyik előrejelezte, hogy a környezet nem reagál jól, eleinte nagyon nehéz tartani magunkat a saját elképzeléseinkhez. Azt javasolják, ki kell tartanunk, ki fog simulni körülöttünk minden, és ekkor elkezdhetünk egy sokkal boldogabb életet. Igyekszem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: