Miért hoz zavarba, ha egy férfi lovagias?

Kislányként álmodoztunk a hercegről, aki majd eljön értünk, de mire megérkezett, már rég kiszabadultunk a toronyból, legyőztük a sárkányt, és építettünk a kastélyhoz néhány új szárnyat. Kisiskolásként már tudtuk, hogy a szülők elválhatnak, sok egyedülálló anyát – és apát – láttunk megtörni a rá nehezedő feladat súlya alatt. Mi pedig elhatároztuk, hogy nem jutunk erre a sorsra, olyan életet építünk fel, amiben egyedül is megállunk a lábunkon.

Ismerek olyan erős, sikeres nőket, akik számára nem is lehet kérdés például, hogy az étteremben a férfi fizet, vagy segítségére siet, ha egy nehéz bőröndöt cipel. Ettől nem érzik magukat gyengének vagy elesettnek, csak úgy gondolják, ez hozzátartozik ahhoz, hogy a nő nőies, a férfi pedig férfias maradhasson. Vannak olyan nők is, akik kikérik maguknak, hogy ők is ki tudnak fizetni egy ebédet, és a csomagjukat is elbírják, szinte sértésnek veszik a figyelmességet. Sok jó barátom elmesélte, hogy összezavarodik és úgy érzi, a férfiasságától fosztják meg, amikor nem engedhet előre egy nőt, vagy nem rendezheti a számlát egy közös kávézás után. 

Lehet, hogy attól félünk, hogy gyengének tűnünk. Előfordulhat az is, hogy a szülőktöl hallott intelmek gátolnak minket abban, hogy nyitottabbak legyünk. Én sem kezelem igazán jól ezeket a helyzeteket, de igyekszem változtatni ezen. Már gyerekkoromban a fejembe ragadt az első mondat, ami mindig beugrik és leblokkol ha egy férfi udvariasan viselkedik velem.

Anyám gyönyörű volt, és ahogy Hófehérke mostohája, ő sem viselte jól, hogy egyre csinosabb nagylánnyá érek. Folyton versengett velem, igyekezett kiirtani belőlem a nőiességet. Hetedikes koromban, egy három napos osztálykirándulásról együtt várt haza az egész család, ebéd közben követelték az élménybeszámolókat. Meséltem sokat, majd szóba hoztam, hogy furcsán érzem magam, mert a fiú osztálytársaim nem úgy viselkednek velem mint korábban. Sokkal kedvesebbek, figyelmesebbek, és az egyik srác, akivel tök jó barátok voltunk, nagyon aranyosan meghívott egy fagyira. A nagymamám mosolyogva kezdett mesélni a tinédzser kor sajátosságairól, de anyám félbeszakította, és közölte, hogy ezt borzalmas hallgatni, pont így viselkednek azok a kislányok, akikből a kitartott nők lesznek. Nagyon szégyelltem magam amiért elfogadtam azt a fagyit és ezzel ráléptem a züllött nők útjára.

Apámat tíz évig nem láttam, majd újra felbukkant az életemben, és mindenért kritizált. 18 éves koromban egy közös vacsora után szóltam neki, hogy mielőtt elindulok, fel kell hívnom a fiút akivel járok, mert szeretne kijönni elém a buszmegállóba és hazakísérni. Erre apám ennyit mondott: “A férfiak mondanak ilyeneket, de nem kell komolyan venni. Ha tényleg felhívod, nagyon fárasztó nő vagy.” 

A szégyenérzet azóta sem múlt el, szorongok attól is, ha egy sráctól elfogadok egy pohár vizet, miközben kimondottan vágyom a figyelmességre. Nem tudom elképzelni, hogy páromként elfogadnék egy olyan férfit, aki elhív egy koncertre, majd közli, hogy indul, és nem kérdezi meg, hogy hogyan jutok haza. De ha azt mondja, hogy szívesen hazavisz, akkor meg kellemetlenül érzem magam, hallom a szüleim hangját, és bekapcsol a vészcsengő, hogy most vagyok fárasztó és úgy viselkedem mint egy kitartott.

Félelmetes, hogy néhány rossz mondat a szülőktől mennyire meg tudja határozni a cselekedeteimet évtizedeken keresztül. Az eszemmel már tudom, hogy attól még lehetek erős is és lehet tartásom is, hogy elfogadom a figyelmességet.  Dolgozom azért, hogy az ehhez kapcsolódó rossz érzéseket is letegyem.