Szeretek nő lenni, jó amikor csinosnak, szépnek érzem magam, viszont ahogyan a férfiak reagálnak erre, az időnként kiábrándító. Többen feltették már a kérdést, hogy miért zavar, ha tetszem valakinek, hiszen ennek örülnöm kellene. Ez rendben is van. A dicséret kifejezetten jól esik, sok férfi viszont úgy eltúlozza a kedveskedést, hogy az már nem imponáló, hanem kellemetlen.
Szeretek emberekkel találkozni, beszélgetni, megismerni mások véleményét különböző témákban, de ez a kísérletem gyakran kudarcba fullad. Az elmúlt években rengetegszer futottam össze olyan egyedülálló férfiakkal, akik a szimpátiát folyamatos bókolással fejezik ki. Eshet szó bármiről, nincs az a racionális vagy szomorú megállapítás, amit ne tudnának átfordítani egy kis hízelgésre. Ha azt mondom csillagos az ég, már jön is a válasz: „De te vagy a legszebben ragyogó csillag!” Műszaki témát érintve: „Már a szépségedtől elájultam, de most levettél a lábamról azzal, hogy okos is vagy!” Ha megkérdezem, mi miatt jött el a rendezvényre: „Csak azért, hogy lássalak és gyönyörködjek benned.”
A következő lépés az, amikor az illető már a közös jövőnket is beleszövi a válaszaiba. Amikor megtudja, hogy szeretek főzni, felkiált, hogy az anyukája mindig egy házias menyre vágyott. Ha elmondom, hogy a munkám egy részét otthon végzem, már el is árulja, hogy az egyik szobáját mindig is egy ilyen nő dolgozókuckójának képzelte el. Mesél a családja balatoni nyaralójáról, és mindjárt hozzáteszi azt is, hogy majd meglátom, amikor lemegyünk vele és a testvéreivel.
Az első néhány kedves megjegyzés tényleg jól esik. Álltam már a tükör előtt lelombozódva, mert észrevettem egy új ráncot a szemem sarkában, és megnyugtatott, hogy a környezetemtől ezután is kaptam jó visszajelzéseket. Viszont pár perc alatt a hatodik, nyolcadik, tízedik bókra már nem tudom, hogyan kellene reagálnom. Egyrészt, mert már nem érzem őszintének. Másrészt, mert bármilyen fontos is egy nőnek, hogy jó legyen a megjelenése, ezen kívül még sok minden foglalkoztat, és nem azt tartom jó beszélgetésnek, ahol egyetlen pozitív tulajdonságunk magasztalásánál nem jutunk tovább órákon keresztül.
Egy kicsit lehet viccelni a közös jövőről is, sokan ebben sem érzik, hol a határ. Egy idő után tolakodónak érzem az illető megjegyzéseit, igyekszem is ezt jelezni, általában hiába. Egyre kevésbé jópofa a dolog, és egyre inkább fullasztó. Főleg, ha másnap folytatódik cseten, szivecskés matricákkal nyomatékosítva a mondanivalót.
Amikor kihátrálok, jön az értetlenkedés. Ő udvarolni próbált, és mindent megtett, hogy elbűvöljön, azt gondolta, talán lehet köztünk valami. Én pedig nem értem. Eleve nem randira vagy társkereső klubba mentem, hanem egy baráti társaságba. Nem érzékeltem, hogy egy cseppet is érdekelném őt, hiszen beszéltem számomra fontos történésekről, meséltem őszintén az életemről, ő pedig végig sem hallgatott, inkább elterelte a szót egy újabb bókkal. Amikor már láttam, hogy neki felesleges bármit is mondanom, mert úgysem figyel, akkor tolakodóan ontotta a vízióit, miszerint úgyis együtt leszünk. És most csodálkozik, hogy nem küldök szivecskét, pedig ő kitette a lelkét. Igen, megdicsért számtalanszor, de ez önmagában nem elég ahhoz, hogy kötődjek hozzá. Nem szerethetek bele egy hatalmas „Imádlak!” feliratba.
Bár már évek óta egyedül vagyok, még mindig nem érzem magam nyitottnak egy párkapcsolatra. Igyekeztem ezen dolgozni, de most elakadtam. Látom, hogy elég néhány szót beszélgetnem egy kollégával vagy a tágabb baráti társaságból egy férfival, ahhoz, hogy a jövendőbelimként beszéljen magáról, majd megsértődjön, amikor nagy nehezen megérti, hogy én ezt nem akarom. Nem szeretem ezeket a jeleneteket, ezért már attól is megrettenek, ha valaki megdicséri a cipőmet. Azok a férfiak, aki erőszakosan meg akarnak nyitni fél óra alatt, pont azt érik el, hogy egyre jobban bezárkózom. De lehet, hogy nem is kell ezen aggódnom. Talán, majd amikor az a bizonyos valaki szól hozzám, érezni fogom, hogy ő az, akivel végre elengedhetem magam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: